1.rész
Az ahogyan rám néz a ragyogó égkék szemeivel. A finoman fűszerezett parfümének illata. Az érdes tenyerének érintése. A huncut mosoly, ami megül az arcán akárhányszor rám szegezi tekintetét. Ez a fiú egyszerűen ellenállhatatlan! A tökéletes szó értelme sem foglalja magába azt amit érzek. Legalább is így hittem, addig míg az ébresztő órám meg nem szólalt meghiúsítva életem egyik legszebb pillanatát, azaz álmát.
Vissza a valóságba Stephanie!
Mint minden reggelem ez sem különbözött a többitől. Felkeltem, lezuhanyoztam, megcsináltam a reggelit és mindezek után elindultam a suliba. Bárcsak ne lenne ez ilyen nehéz számomra. Mármint nem csak az iskoláról van szó és az ottani emberekről, az osztályról ami klikkekre osztódik fel. Nem csak a minden napjaimról, hogy hogyan birkózok meg a lelki problémáimmal. A fiúról nem is szólva aki hetek óta figyelmen kívül hagy. Tudom, mindennapi, átlagos tini problémák. De mit is kezdhetne egy tizenkilenc éves lány? Nyilván vannak terveim és álmaim, mint mindenki másnak ennyi idősen, de ez nem egyenlő azzal, hogy elégedett is vagyok az életemmel és minden úgy alakul ahogy én azt szeretném.
Beérve a suliba, a terem felé sétálva elhessegetem gondolataimat, mikor meglátom amint Cindy kint ül a padon, fülében a fülhallgatója és rajzol. Mi mást is csinálna, mint, hogy rajzol. Mindig ezt csinálja, bár nem hibáztatom érte, a munkái gyönyörűek! Ő az egyetlen lány az osztályból akivel szívesen vagyok és ez nem csak azért van, mert összesen heten vagyunk az osztályban, és hozzáteszem, ez a hét ember mind lány. Számomra ez teljesen káosz. Sosem voltam olyan személy, aki könnyen nyitott mások felé, de régebben nagyon sok barátom volt, akiknek persze a nagyja fiú volt. Mostanra viszont csak lány barátaim vannak és abból sem sok, amit igazából nem is bánok már. Eleinte kicsit frusztrált a dolog, hiszen sosem jöttem ki valami jól a lányokkal. Nem értettem a kis apró dolgokon való hatalmas hisztijüket, hogy miért kell mindig kibeszélniük mindenkit, hogy miért nem tudnak egyszerűen csak önmaguk lenni.
Leülve Cindy mellé megbökdösöm a vállát, hogy észre vegye itt vagyok. Felnéz rám, kis mosolyra húzódik az ajka, majd kiveszi fülhallgatóját a füléből. Hosszú haja egyik oldalt a füle mögé tűrve, másik oldalt ráomlik vállára.
-Szia.-köszönt lágy hangon.
-Szia. Hogy vagy?-érdeklődök, mire furcsán rám pillant és én mindent kiolvasok tekintetéből.
-Minden rendben.-jön a válasz egy kis szünet után, bár mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz.-Te hogy vagy?
-Mint mindennap.
Az őszintét megvallva, mostanában nem vagyok jól lelkileg. Folyamatosan fáradt vagyok, néha csak úgy a semmiből rám tör a sírás és fogalmam sincs, hogy ezeknek mi lehet az oka. Cindy-vel ugyanez a helyzet mostanság. Ezért talán most még jobban megértjük egymást, mint eddig.
Minden egyes szünetben Őt keresem a tekintetemmel. Őt aki gyönyörű szemével és hófehér mosolyával kivívta magának a figyelmemet. Biztos vagyok benne, hogy ezt már Ő is tudja. Biztosan észre vette már, hogy néha egyszerűen csak nem tudom nem Őt bámulni. Elveszek az erőteljes arcvonásaiban, a szőke hátracsapott hajának csillogásában.
Még csak nem is ismerlek, de már most elvetted az eszem Cody Blake.
Vissza a valóságba Stephanie!
Mint minden reggelem ez sem különbözött a többitől. Felkeltem, lezuhanyoztam, megcsináltam a reggelit és mindezek után elindultam a suliba. Bárcsak ne lenne ez ilyen nehéz számomra. Mármint nem csak az iskoláról van szó és az ottani emberekről, az osztályról ami klikkekre osztódik fel. Nem csak a minden napjaimról, hogy hogyan birkózok meg a lelki problémáimmal. A fiúról nem is szólva aki hetek óta figyelmen kívül hagy. Tudom, mindennapi, átlagos tini problémák. De mit is kezdhetne egy tizenkilenc éves lány? Nyilván vannak terveim és álmaim, mint mindenki másnak ennyi idősen, de ez nem egyenlő azzal, hogy elégedett is vagyok az életemmel és minden úgy alakul ahogy én azt szeretném.
Beérve a suliba, a terem felé sétálva elhessegetem gondolataimat, mikor meglátom amint Cindy kint ül a padon, fülében a fülhallgatója és rajzol. Mi mást is csinálna, mint, hogy rajzol. Mindig ezt csinálja, bár nem hibáztatom érte, a munkái gyönyörűek! Ő az egyetlen lány az osztályból akivel szívesen vagyok és ez nem csak azért van, mert összesen heten vagyunk az osztályban, és hozzáteszem, ez a hét ember mind lány. Számomra ez teljesen káosz. Sosem voltam olyan személy, aki könnyen nyitott mások felé, de régebben nagyon sok barátom volt, akiknek persze a nagyja fiú volt. Mostanra viszont csak lány barátaim vannak és abból sem sok, amit igazából nem is bánok már. Eleinte kicsit frusztrált a dolog, hiszen sosem jöttem ki valami jól a lányokkal. Nem értettem a kis apró dolgokon való hatalmas hisztijüket, hogy miért kell mindig kibeszélniük mindenkit, hogy miért nem tudnak egyszerűen csak önmaguk lenni.
Leülve Cindy mellé megbökdösöm a vállát, hogy észre vegye itt vagyok. Felnéz rám, kis mosolyra húzódik az ajka, majd kiveszi fülhallgatóját a füléből. Hosszú haja egyik oldalt a füle mögé tűrve, másik oldalt ráomlik vállára.
-Szia.-köszönt lágy hangon.
-Szia. Hogy vagy?-érdeklődök, mire furcsán rám pillant és én mindent kiolvasok tekintetéből.
-Minden rendben.-jön a válasz egy kis szünet után, bár mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz.-Te hogy vagy?
-Mint mindennap.
Az őszintét megvallva, mostanában nem vagyok jól lelkileg. Folyamatosan fáradt vagyok, néha csak úgy a semmiből rám tör a sírás és fogalmam sincs, hogy ezeknek mi lehet az oka. Cindy-vel ugyanez a helyzet mostanság. Ezért talán most még jobban megértjük egymást, mint eddig.
Minden egyes szünetben Őt keresem a tekintetemmel. Őt aki gyönyörű szemével és hófehér mosolyával kivívta magának a figyelmemet. Biztos vagyok benne, hogy ezt már Ő is tudja. Biztosan észre vette már, hogy néha egyszerűen csak nem tudom nem Őt bámulni. Elveszek az erőteljes arcvonásaiban, a szőke hátracsapott hajának csillogásában.
Még csak nem is ismerlek, de már most elvetted az eszem Cody Blake.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése